Napló 3. rész - A visszavonhatatlan

M. egy hete, vasárnap hajnalban meghalt.
Immár napok óta ülök az üres képernyő előtt és nem tudom, hogy mit is írhatnék.
Azt hiszem, hogy nem fogtam még föl. Pedig nincs itt, nem csak egy kicsit nincs itt, hanem úgy egészen. Mi lehet ennél valóságosabb??? De az elme nem így működik ... olykor egy jótékony ködbe burkol, ami néha itt-ott eloszlik és láttatni engedi azt a másik világot, ahonnan jöttem ... aztán újra összezár.

Másnap, hétfő reggel, a biztonság kedvéért előrendelek egy taxit, mert időre megyek. Az autó pont a bejárat előtt áll meg, temetkezési iroda, kék cégér fehér betűkkel, a kirakatban művirágok és selymek, meg díszes urnák. Tudom, hogy be kell mennem, ki kell nyitnom az ajtót, papírokat kell kitöltenem, meg aláírnom. Az egész olyan valószerűtlen ... válasszak urnát ... de egyik sem tetszik ... olyan barokkosak ... legyen a legegyszerűbb, mondom a hölgynek.

- Ide hozzam, szeretné megnézni? - kérdezi készségesen.

- Nem, köszönöm, az a dísztelen jó lesz, fehér színben.

- Itt írja alá, legyen olyan kedves és végeztünk is, de kérnék azért egy telefonszámot.

- Az én telefonszámomat? - kérdezem és mire kimondom, belém hasít a kérdés abszurditása. Hát persze, hogy az enyémet ... milyen idióta vagyok ... Automatikusan eldarálom a számokat, majd összehajtom a papírokat és belecsúsztatom a táskámba.  

Hát ennyi ... 15 perc ügyintézés és ki is írnak ebből a világból ... 

Az iroda csendje után kilépek a zajos utcára, az autók, buszok, a szirénázó mentőautók és a jövő-menő emberek közé. Süt a nap. Nézem az árnyékom az aszfalton, ahogy velem mozdul. És most ...? Nem fordulhatok vissza, hogy bocsánat, tekintsük semmisnek a szerződésünket, visszalépek, nem akarom, bontsuk fel, tépjük össze a papírokat! Aláírtam egy olyan papírt, ami visszavonhatatlan. Teljesen végleges és megmásíthatatlan. Pecsét is van rajta.

Nincs kedvem hazamenni, de hát hová is mehetnék? Fel kell hívnom egy csomó embert. 

Gyorsan hazaérek. Találgatom a taxiban, hogy milyen lesz belépni az üres lakásba, de a gondolatokkal sehová sem jutok. Lassan nyitom a bejárati ajtót, kicsit talán félek is átlépni a küszöböt, de furcsamód inkább megnyugszom. Odateszek a konyhában egy kávét, elmosom a reggeli edényeket, helyére pakolok még pár dolgot. Mint egy lassított film ... hirtelen kitágult az idő ... és magamra is hagyott valamiféle időtlenségben.

Belekortyolok a kávémba és csak nézem és nézem az asztal túloldalán lévő széket. Üres. Ennek semmi értelme. Miért? Minek van itt és most éppen értelme?

A nyugalom érzése elszállt. Próbálok erőt venni magamon, hogy másfelé tereljem a gondolataim, de nem megy. Nincs az a racionális logika, ami elfogadhatóvá tudja tenni ezeket a nagyon absztrakt és elvont fogalmakat, hogy "üresség", "semmi". Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy fogadjam el az ürességet, a semmit! Ijesztő indulat fog el a tehetetlenségem miatt. Vágyom a jótékony ködre, de most nem ereszkedik alá. Elvették tőlem a lázadás jogát! Nem lázadhatok fel az üresség ellen! 

Nincs földi hatalom, ami újraírhatna egy történetet. Nincs történet, ami megismételheti önmagát. Mindegyik egyszeri, megismételhetetlen és visszavonhatatlan. Igen, a létezés is visszavonhatatlan. Csak csendben ülök és fellélegzem ettől a gondolattól: hogy a lét és nemlét visszavonhatatlansága egyenértékű és örökkévaló, hogy mégsem veszett el semmi ... mert nem veszhet el semmi ... ki van ez találva!

Köszönöm!